E-mail cím: info@randidoctor.hu

Telefon: 06-70-425-8818

Igazságtalan a párkeresés világa? Így barátkozz meg vele!

Lázár Gergely
2017. augusztus 11.

Csöngetett a hétfő tizennyolc órás. Harmincas korabeli, jól szituált férfi kliens. Beszélgetésbe elegyedtünk.

Igazságtalan a párkeresés világa? Így barátkozz meg vele!

Számtalan „csajozási” kudarc után ismét kapott egy elutasító üzenetet, olyan valakitől, aki érdekelte volna. „Nem akarom folytatni veled a dolgot”. Slussz-passz. Nincs magyarázat, kedveskedés, körülményeskedés. Csupán a csupasz közlés. Negatív előzmény, zaklatás, idegesítő telefonok, frusztráló viselkedés nem jött ki belőle, csak alanyunk kissé szorongó, ami nehezíti a küldetését. Sikerélmény realizálódott, csók azért elcsattant. A válasz akkor is: nem. És, ahogy egy magyar humorista korábban megfogalmazta: „a majdnem röhögtek a poénon nem éppen azaz állapot, amire vágyunk”.

Menne is a keserű válaszüzenet tőle: „Igazságtalan vagy velem, adj újabb esélyt!”

Az empátiás reakció után, mert abszolút értem és érzem, mire utal a lelkében fellázadó gyermek, megszólal bennem a pszichológus is:

- Mit gondolsz, használ a folyamatnak, változtatsz előnyös irányba a megítéléseden vagy a kategorikus nemen azzal, ha ezt így, ilyen szavakkal írod meg?

A belátás megszületik. Nem, hiszen kétségbeesettnek, kérlelőnek és számonkérőnek tűnhet. Ha érzelmi nyomást helyez a nőre, még annyira sem működik majd együtt. Csak rontja a renoméját. Nem felnőttes, nem férfias. Legalább az önbecsülését őrizze meg.

Nézzük egymást. Hosszú és nehéz másodpercek telnek el.

- De Gery, ez akkor sincs jól így. Ez nem fair. Ez az egész ismerkedés, társkeresés dolog totál igazságtalan. Egyes férfiak zéró toleranciát se kapnak azoktól a kiszemeltektől, akiket vonzónak találnak, semmi nem jár nekik, csupán azért, mert mondjuk többet szoronganak az átlagnál, még más pasasnak azt is elnézik, ha egyszerre tizenöt nővel randizgat és folytat viszonyt. Mert ő szerencsésebb, mert benne örökletesen és a sikeres szocializációja miatt nincsenek görcsök, nyoma se a neurózisnak, másmilyen a pszichés alkata, érzékenysége.

- Igen, egyetértek. Ez valóban igazságtalan.

El kell ismernem a gyermek keserű szájízét és csalódottságát. Nem mondhatom, hogy édes, mert nem az. Nem tanácsolhatom, hogy ugyan már, keressen más hölgyeményt, mert nem az első ilyen vereséget éli át. Nem állhatok elő ócska, üres közhelyekkel, hogy „biztos rossz helyen vadászgatsz, meg, hogy engedd el és majd bejön az életedbe az Igazi”, mert csak azt fejezném ki felé, hogy abszolút távol vagyok tőle. Még lehet, hogy tovább fokozom az indulatait.

Nemrégiben olvastam egy bejegyzést egy hasonló siteon, ahol a bloggerina arról számolt be, hogy randevúzgatott valamilyen félistennel, aki totál lelkes volt az irányába, majd a felkorbácsolt érzékek és szenvedélyes csókcsaták után fény derült az igazságra: adoniszunk a mikropénisz áldásától szenvedett. Az ítélet hamar meg is született: piros lap. Kijelenthetjük, hogy az illetőnek minden egyéb pozitív tulajdonsága mellett ez a körülmény erős nullás szorzóként szerepel a kínálati listáján. Talán összejön majd neki valami. Vagy nem.

Aránytalanságok és méltánytalanságok színezik a nemek találkozását. A nők esetében is látható.

A csalódott szülők, akik szomorúan követik lányuk sorsát és sustorogják egymás fülébe, hogy olyan jóravaló. Mégse talál magának egy normális férfit. Neki valahogy sose jön össze. Közben pörgetik a Facebookot és egyre-másra futnak bele az ütősebbnél-ütősebb esküvői portfóliókba. Ez is férjhez ment, annak is megkérték a kezét, ott már a harmadik poronty születik, a franc egye meg, a mi kicsi gyerekünkkel meg mi történt, talán megátkozták?

Na jó, nyilván a válásokat senki nem posztolgatja, érdekes is lenne, ha a gyerektartási díj megállapítása során, még szelfiznénk egy nagyot a válóperes ügyvéddel hármasban a bírósági karzat előtt. Micsoda groteszk kép. Azonban semmi célom gúnyolódni ezen az állapoton, amúgy sem erről cikkezek.

Visszatérve lánykánkra, nem adják fel a szerető családtagok. Nem bizony. Biztos önismereti, önbizalmi gondja akadt, okoskodik a környezete. Küldjük pszichomókushoz, az majd segít rajta. Vagy oda se, mert az ciki. Aztán eltelik több év, ilyen csoport, amolyan terapeuta, már vagy egy milla kidobva az ablakon és amazonunk még mindig egyedül kullog haza. Talán már kevésbé gyűlöli magát ezért. Esetleg beletörődött. Magányos és frusztrált marad. Nem lesz utód, család, gyerekricsajos vasárnapi ebédek, közös karácsonyok, semmi. Akkor se, ha a rokonoknál egyébként így szokás. Francba az elvárásokkal. A barátnők/barátok (nemtől, orientációtól függően helyettesítsük be a megfelelőt) is bepróbálkoztak két wellness hétvége között a szerelmükkel, mert csak segíteni akartak és gond nélkül félvállról odavágták, mivel valamit ugye illett már észrevételezni: „Az a bajod, hogy meg akarsz felelni! Nem vagy elég laza! Ne hagyd, hogy szórakozzanak veled a férfiak/nők! Csapj az asztalra végre!” Meg is tette. De az asztal másik végén senki nem ült, csupán egy üres sótartó himbálózott kiszámíthatatlanul az ütés erejétől. Legalább az borult volna ki! Bár abból se volt minek kidőlni, hiszen írtam: a sótartó üresen állt. Nem depressziós monológ ez, meglehet, hogy bejönnek a számok. Azért ismerünk ellenpéldákat.

Vannak, akiknek valamiért nem úgy alakul, ahogy szeretnék. Akik úgy érzik, sokat beletettek és kevés jön vissza. Akik valamilyen komoly hiányossággal, elmaradással küzdenek, és ezért csak messziről, irigy tekintettel bámulják azt a mázlit, ahogy a környezetükben a többieknek ott van a kezében a telitalálatos szelvény, még az övékben csak egy egyszemélyes retúrjegy nyaralás céljából a kedvenc országukba.

Milyen okai lehetnek ennek? Evolúciósak? Azok is bizonyára. Van, ami változtatható, más nehezebben. De mit kezdjünk akkor, ha azzal szembesülünk, hogy bizony nem a startvonalról indulunk, hanem jóval amögül? Ha az kavarog a fejünkben, hogy mennyit belepakoltunk és nincs köszönet érte?

1. Nem más ez, mint egy veszteség és aszerint is kell kezelni

Ha ebben nem vagyunk járatosak, akkor valóban jól jöhet a szakember. Hogyan is kell gyászolni? Milyen fázisai vannak? Hol tartunk benne? Hogy kell tudni elfogadni? Mi az, ami alakítható, ami rajtunk áll? Milyen erőforrások származnak ebből? Igen, a fentebbi példáknál, alanyunknak nem valószínű, hogy változnak az intim méretei, ahogy a szorongó temperamentum is állandó, de csiszolható. Ez magától értetődő. Meg az is egy tény, hogy a nők általában nem reagálnak túl pozitívan a férfi szorongásos jeleire. Ezzel sem nagyon lehet mit kezdeni. Esetleg lesz majd olyan, aki elfogadja.

2. Gyártsunk építő jogosultságokat az igazságtalannak tűnő szituációkból

A családterápia a kapcsolati relációkat érintő kérdésekben többször visszatér az „igazságosság” dimenziójához. Ha én hajtok, a legjobb formámat nyújtom, és egysoros üzenetekkel koptatnak le (vagy tudom is én, vissza se írnak), még a kiszemeltjeim sorra jönnek össze éretlen seggfejekkel, ez egy idő után baromi frusztrálóvá válik. Keresem a megoldásokat, azokkal se jutok előrébb és emiatt tovább nő a feszültség. A sorozatos igazságtalanságok nyomán bennünk jogosultságok keletkeznek. „Add meg, ami nekem is jár, így lenne korrekt!”, üvölti bennünk a dühös gyerek. Gyárthatok ebből romboló jogosultságot, pl. bosszút állok, vagy csöndben gyűlölöm a nőket vagy a krapekokat. De építőt is. Például az, hogy én pszichológusként segíteni próbálok olyan férfiaknak, akik jólelkűek, de bizonytalanságukból kifolyólag korántsem egyenlő feltételekkel indulnak ebben a versenyben, az, hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy ők is esélyt kapjanak, egy építő jogosultság az engem ért hasonló sérelmek sokaságára. Nem egy ismerősöm kérdezi, hogy miért vagyok ennyire tudatos a párkapcsolataimra nézve, miért akarok mindent érteni abból, hogy egy nő vajon, mit miért tesz? Hát ezért. Hogy én is fejlődjek. És, hogy ezt továbbadjam másnak, ami által az illető végre pályára léphet a kispadról, és így bennem is formálódik a rendszer az igazságosság irányába. Csere van. Most mi jövünk. Te hogyan gyárthatnál építő jogosultságokat?

3. Vedd észre, hogy kik ülnek még melletted

A legrosszabb, mikor sérelmünkkel átitatva teljes mellszélességgel azt elemezzük, miként járnak előttünk irigyeltjeink, még hozzá úgy, hogy közben azt is hozzátesszük mindehhez: csak én lehetek ilyen szerencsétlen! Ezzel be is zárult a kör. Dehogyis. Egy rakás ember van még, aki legalább annyira szerencsétlen, mint Te. Bocs. Akik ugyanazt, vagy valami nagyon hasonlót élnek át. Minél énközpontúbban akarod értékelni ezt a tapasztalást, kiszorítva a környezeted, annál jobban fogsz szenvedni tőle.

Te melyik lennél szívesebben, a kielégítő szexuális együttlétre a fizikai adottságai miatt képtelen vagy a szorongásos beteg férfi, aki a megfelelő szituációkban nem tud magabiztosan is higgadtan fellépni, ezért sorra pattannak meg mellőle a csajok? Netalántán egy olyan hölgy, akinek egy tragikus behatás következtében átfúródott a méhe és emiatt alig van esélye gyereket vállalni? Folytassam a listát? Nem hiszek abban, hogy a közérzetünkön, vagy a helyzetünk megítélésén egy fikarcnyit is javítana, ha arra fókuszálunk, „másnak mennyivel rosszabb”, vagy, ha szégyelljük magunkat azért, hogy micsoda jelentéktelen problémákon kérődzünk, de az kétségtelenül előbbre visz, ha az élet által kiszabott szenvedés mértékét nem kizárólag nekünk címezve, személyesnek ítéljük meg. Nem vagy egyedül. Tényleg nem.

4. Lásd meg, hogy kevesebb kontroll van a kezedben

Gyúrni akarsz? Összeállítod az edzésterved és a kajád, csinálod kőkeményen és utána? Ott az eredmény! Na, a társtalálás, ismerkedés egyáltalán nem így működik. Ilyen mértékben nem vagy képes kontrollálni az eseményeket és ezt szükséges elfogadnod. Hiszen, az amennyit beleteszek, annyi jön vissza logika ebben a koordinátarendszerben nem teljesen releváns. Lehet, hogy lócitromot se pakolsz bele és tessék, lássatok csodát, még van, aki egyedül, önerőből már három piramist felhúzott, de a várt „jutalom” mégis elmaradt.

5. Amire képes vagy, tedd meg! Ne büntesd a környezeted azzal, hogy magadat szívatod

Egy szint után eljuthatunk oda, hogy köszönöm szépen, elég volt, több erőfeszítést én aztán nem teszek. És miért nem? OK, nem akarsz tovább csalódni, szenvedni, ezt értem. Meg azt is, hogy másnak könnyebb. És? Azzal, hogy nem teszel több lépést, kit szívatsz? A férfiakat, akik nem vesznek igazán észre, vagy a nőket, akik az első randi után üres szövegekkel leráznak? Miután megpihentél és kifújtad magad, feldolgoztad a tapasztalataid, cselekedj tovább, annak mentén, amire képes vagy, hiszen, ha feladod, valóban elismerted: igazságtalan és kegyetlen a párkeresés világa és ezen a csúnyaságon, legalább a saját valóságodat illetően (ha a bolygót nem is tudod megmenteni) nem is kívánsz változtatni semmit.

Forrás: RandiBlog

© 2010-2018 Randi Doctor Team. Minden jog fenntartva.
Adatvédelmi szabályzat

Látvány és kivitelezés: Scarab Design Kreatív Stúdió logó