E-mail cím: info@randidoctor.hu

Telefon: 06-70-425-8818

A párod nem egyenlő a pszichológusoddal!

Lázár Gergely
2016. február 3.

Nem először (és valószínűleg nem utoljára) futottam bele abba a mára már számomra nem meglepő élménybe, amikor az újdonsült párocskából az egyik fél (általában a férfi oldalt hallgatom) azt adja elő, hogy a "barátnőm, aki egyébként ilyen és olyan pszichés problémákkal küzdött "mindezidáig", kijelentette, hogy a továbbiakban már nincs szüksége a pszichológusára, mivel itt vagyok neki Éééééén..."

A párod nem egyenlő a pszichológusoddal!

A férfiak hajlamosak lehetnek belesétálni ebbe a csapdába, hiszen hiúságukat borzasztó mértékben táplálhatja a "hát, hogyne, majd én megoldom a problémáidat, én vagyok a csúcspasi" gondolata. Szegény pára, nem tudja, hogy épp akkor írja alá a halálos ítéletét. De hát a tanulópénzt ki kell fizetni valamikor. A tapasztaltabbak fejében ilyenkor azonnal őrülten vakító fénnyel kezd villogni az a bizonyos vészjelző és közlik is: "Isten ments, hogy otthagyd a pszichológusod! Ha találtál egy értő szakit, nagy hiba lenne. Majd akkor búcsúzzatok el, ha már rendeztétek azt, amiért odamentél."

Ezt egyből fel is lehet használni manipulációs alapként: "Szóval nem szeretsz olyannak, amilyen vagyok? Dilidokihoz akarsz járatni, ahelyett, hogy elfogadnál feltétel nélkül? Szóval csak arra kellek Neked, ugye???!!!"

Remélem, az irónia azért érződik a mondanivalómból :)

Eleinte derűsen bólogattam ezen önvallomások után, bízva abban, hogy a párkapcsolat melengető védőközege majd kedvezőbb irányba tereli a helyenként megcsúszott gyermekkori mintákat (félreértés ne essék: alapvetően hiszek a párkapcsolat pszichés gyógyító és személyiségformáló erejében abban az esetben, ha a sérültségekhez önismeret és megfelelő érettség is társul). Így közelítve a harminchoz azonban egyből a fejemhez kapok, amikor meghallom ezt a naiv és baljós árnyakat keltő, szerintem téveszméken alapuló, hibás elképzelést.

Fontos látni, hogy vannak olyan témáink, elakadásaink, konfliktusaink, melyek a társunkra is tartoznak, sőt a kapcsolat fejlődése, építése szempontjából elhanyagolhatatlan ezek kommunikálása. De nem minden egyéni érzés, belső hiány, elégedetlenség, tomboló igazságérzet, stb. ilyen, főleg nem azok a lerendezetlen lelki gubancaink nem tartoznak bele ebbe a körbe, amelyektől mi is napi szinten szenvedünk, és amikkel mi magunk sem tudunk igazán bánni. Nem feltétlenül arra célzok, amikor a munkahelyünkön felidegesítenek bennünket és utána ráborítjuk ezt a partnerre, bár a párkapcsolati "diádikus" stresszkezelés egyik alapvető dimenziója az, hogy honnan is származik maga a stresszor (a társkapcsolaton belülről vagy kívülről).

Néha persze vannak időszakok, amikor átvesszük a másik terheit és segítjük őt a talpra állásban, de ezek sosem azt hozzák felszínre, hogy a társunk alapjaiban sérült és pszichés gondokkal küszködik, hanem világosan tudjuk, hogy egyszerűen érte őt valamilyen krízis, veszteség, megrázkódtatás, ami miatt a szokásosnál kicsit zárkózottabb, ingerlékenyebb, szomorúbb, vagy "bumburnyákabb" lett. Ezek a periódusok egészséges lelkű embereknél elmúlnak és kapcsolaton belül hosszú távon kiegyenlítődnek (egyszer egyikőnk, másszor a másikunk van kicsit rosszabbul/jobban).

Én azokra a belső megoldatlanságokra helyezem most a fókuszt, amikkel egy ember már úgy lép be a terapeuta rendelőjébe, hogy azt kérdi, "hát a fene egye meg, mi az, ami ennyire nem stimmel velem?" Azokra, melyek alapjaiban kérdőjelezik meg egy ember identitását vagy önbecsülését, olyan mély hiányokra, amik miatt a barátnőnk/barátunk annak van kitéve, hogy nap, mint nap szekáljuk őt az elvárásainkon keresztül megnyilvánuló erőszakunkkal. Ha magunkba nézünk, és teljesen őszinték vagyunk, azért meg tudjuk mondani, hogy elégedettek vagyunk-e az életünkkel, önmagunkkal? Jó belenézni abba a tükörbe úgy általában? Ezek nem bonyolult kérdések és valószínűleg tudjuk is rá a választ. Az ebben való segítség például nem a másik feladata és főleg nem a kötelessége. A hangsúly az utóbbin van, mert még önbecsüléshiánnyal birkózva is van némi esély a párkapcsolati boldogságra akkor, ha valaki tisztában van ezzel és azzal, hogy milyen viselkedést produkál akkor, amikor beszippantják a negatív örvények, ennek megosztásán túl viszont a társára bízza, hogy az hajlandó és képes-e az adott helyzetben a vállalhatónál több terhet magára venni.

De ide sorolom azokat a közösnek látszó "őszinteség bombákat" is, amikre a párunk egyszerűen semmi értelmeset nem tud reagálni. Nem hiszem, hogy a másik félre tartozik például az, hogy ittas elborulásunkban finoman froclizva flörtölgettünk a csaposlánykával a múlt éjszaka, ami miatt most cefet mód bűntudatunk van. Mit lehet ezzel kezdeni? Vagy azzal a sérelmünkkel, hogy minket mennyi férfi megszívatott és ezért nem bízunk a másikban. Megosztani a tisztán látás végett meg lehet ugyan, de van erre megfelelő válasz? Nem igen hiszem. Egy pszichológusnak viszont el lehet mondani. Mert ez pont abba a közegbe való tematika.

A mindebből fakadó indulatok, kirohanások, feszültségek a szakember által biztosított megtartó atmoszférában teljesen adekvátak, sőt mi több, jó is, ha előjönnek, mert a segítőnek pont az a feladata, hogy támogassa az őt felkereső egyént abban, hogyha feloldani nem is, de idővel kezelni tudja a saját démonjait. Sokan nem ezt tesszük, hanem egyszerűen "megterheljük" a partnert azzal, ami nem rá tartozik, és ha ez sem elég, még büntetjük is őt akkor, ha nem viselkedik az elvárásainknak megfelelően.

Vannak, akik határozottan hajlamosak lehetnek az "igavonó" szerepére. Ilyenkor például a "parentifikált (szülősített)" dinamikával rendelkező személyek jutnak eszembe. Leegyszerűsítem: szülősített felnőtté úgy válhat valaki, hogy gyerekkorában például ehhez hasonló parancsok, utasítások érik:

- Kisfiam, menj le apádért a kocsmába!
- Kislányom, olyan szomorú az édesanyád, vidítsd fel valahogy, ez a dolgod!
- Keress munkát (pl. 16 éves gyereknek) és tarts el minket, csak rád számíthatunk!

Tehát olyan súlyt helyeznek kisemberként valakire, ami nem szabadna, hogy egy gyerek felelőssége legyen. Ha szabadon választja a gyermek az ilyen tevékenységeket és elismerik őt ezért, akkor húsz év múlva ebből sokat gazdagodhat (pl. talpraesett, önálló, érett személyiség válhat belőle). A megfigyelésem az, hogy az ebbe a kategóriába tartozó férfiak/nők kifejezetten veszélyeztetettek abból a szempontból, hogy társuknak egy valamilyen értelemben "infantilis, felnőni képtelen, mentális sérültségekkel küzdő" nagyra nőtt gyereket válasszanak, és aztán beleszakadjanak a mázsás zsákok cipelésébe. Az egyik kliensem például már pánik tüneteket kezdett produkált akkor, mikor elért a határaiig (hasonló okok miatt).

Ne tegyük ezt. Tényleg vannak kiváló agyturkászok.

Forrás: Pszichológus Kereső

© 2010-2018 Randi Doctor Team. Minden jog fenntartva.
Adatvédelmi szabályzat

Látvány és kivitelezés: Scarab Design Kreatív Stúdió logó