E-mail cím: info@randidoctor.hu

Telefon: 06-70-425-8818

Amiért a "vergődő párkapcsolatok" gyakran egy új viszonyban végződnek

Lázár Gergely
2015. október 21.

Mindannyian ápolunk ideákat arról, hogyan kell összejönni, úgy, ahogy arról is, mi a szakítás tisztességes és egyenes módja. Kár, hogy ez a gyakorlatban annál ritkábban sikerül. Valahogy nehezen elképzelhető, hogy egy intenzív érzelmi kötelékben, teljes higgadtsággal és józanságunkkal képesek legyünk arra, hogy a következő, szinte már Monty Python stílusú jelenetet előadjuk azzal a partnerrel, akivel már hónapok (adott esetben évek) óta "ütjük-vágjuk" egymást.

Amiért a vergődő párkapcsolatok gyakran egy új viszonyban végződnek

- OK, akkor most egyezzünk meg abban, hogy felbontjuk a kapcsolatot, hiszen túl sok fájdalmat, sérelmet okoztunk egymásnak és nem találjuk a megfelelő célokat sem, amik összetartanának bennünket.

- Rendben, ezt én is hasonlóképpen látom. Gondolom, tudod, hogy most egy gyászidőszak fog következni az életünkben, ami a kutatások mai állása szerint, a párkapcsolatunk négy esztendős időtartamával kalkulálva, nagyjából egy évre saccolható.

- Igen, ez fájdalmas periódus lesz. Mindkettőnknek többet használ, ha ez idő alatt kerüljük a kapcsolatteremtés összes létező formáját. Remélem nem haragszol meg, ha a személyes tárgyaid visszaadom neked, a szükségtelen holmikat pedig kidobom. Facebookon sem foglak likeolni, amiben szintén nincs semmilyen keserű ellenszenv vagy neheztelés, csupán előrelátás. Tudod, nem szeretném az elválást megnehezíteni reménykeltő, vagy emlékeket felidéző húzásokkal, jeladásokkal vagy tárgyakkal.

- Abszolút igazad van, én is így fogok cselekedni. A gyász letelte után azért megpróbálhatunk újra tárgyalóképes állapotba hozni magunkat.

- OK, akkor 1 év múlva! Minden jót addig is!

- Úgy szintén!

Ha mosolyogtál ennek végigolvasása során, akkor ugyanarra gondoltunk.

Néha kifejezetten durva és kegyetlen módon válnak el felek és a kötés olyan erős közöttük, hogy az látszik, hogy a huszonötödik ígérgetés, újrakezdés és bizonytalankodás után is ugyanaz a vége a történetnek: megint együtt. Aztán külön.

Ilyenkor a tapasztalatok azt mutatják, hogy igazán két dolog tud véget vetni a huzavonának és a semerre sem tartó kínlódásnak. A legritkább esetben valaki kimondja a "nemet" és tartja is magát hozzá. Az egyik klasszikus forma az, hogy történik valamilyen esemény a párkapcsolatban, ahonnan már nem nagyon lehet visszaforgatni a folyamatot (néhányaknál, sérültségtől, érzékenységtől függően lehet ez egy megcsalás, egy durva vagy kijózanító mondat, bántalmazás, vagy bármi hasonló – romantikus vígjátékok gyakran operálnak is efféle "point of no returningekkel", vagy ezek véletlen bekövetkezésével és azzal az ábránddal, hogy innen még megtalálható a visszaút). A másik ismert verzió: az egyik fél egyszerűen úgy dönt: neki erre nincs szüksége és új partner után néz.

A legtöbben azzal érvelünk, hogy nem túl előnyös az, ha ilyenkor újítunk be, mert csak kihasználunk vele valakit és igazán nem tudjuk megadni az illetőnek azt, aminek reményében felkarolta sértett lelkünk maradványait.

Néhány érv azonban van amellett, hogy sokan mi miatt is választják ezt a megoldást:

1. Nem feltétlenül a párkapcsolat lezárásának látszólagos időpontjában kezdődik meg a gyász. A klasszikus "se veled – se nélküled" duettekben annyiszor átélhetjük, hogy elveszítjük a másikat, hogy szinte már szakaszokban "előre gyászoljuk" a szerelmet. Talán ez így furcsán hangzik, de azt gondolom, hogy a lelkünk mélyen rejlő bölcsessége mintha valahogy tudná ilyen esetekben, hogy a végleges veszteség közeleg már, még akkor is, ha ez nincs kimondva (haldoklók családtagjainál ismeretes például az "anticipációs" gyász fogalma, ami pontosan erről szól: mire bekövetkezik a veszteség, addigra már kevésbé fáj a szeretett személy távozása).

2. A nem működő párkapcsolatok, melyek bizonytalan talajon állva, ahogy a címben megfogalmaztam, "vergődve" araszolnak előre, megmutatják és felerősítik azokat a szükségleteket, amikre a felek kölcsönösen nem kapnak válaszokat, és amiket ilyenkor a kapcsolaton kívül kezdenek el keresni másnál. Miért vagyunk biztosak benne, hogy nem egy harmadik fél az, aki az érintettnek pont azt tudja megadni, amire a társa valami miatt nem képes? (nem feltétlenül azért, mert alkalmatlan rá). Ilyenkor még esély is lehet arra, hogy jó irányt vegyen az újdonsült románc.

3. A szakításkor átélt fájdalom és "szeparációs szorongás" (így nevezi a szakirodalom), olyan mértékű lehet, mely még annál is durvább, mintha kapnánk egy telefont, hogy leégett a családi házunk és mindenünk odaveszett. Ilyenkor sokan egyből egy nyugtató ölelésbe menekülnek, hogy enyhítsenek szenvedésükön, ami valóban vezethet problémákhoz a későbbiekben.

Hogy ez a megfelelő megoldás a szétválás után, azt nem állítom, de arról sem vagyok meggyőződve, hogy minden egyes esetben mereven tartanunk kell magunkat ahhoz az elvhez, hogy, ha kell, ha nem, mi márpedig gyászolunk és egyedül maradunk. Nyilván ennek a megélése egyfajta tiszteletet is kifejez az elvesztett szeretett személy felé és ezért is van jelen bizonyos kultúrákban konkrét rituálék formájában. Viszont azon párkapcsolatok után, ahol tisztelet már alig van egymás irányába, fájdalom helyett pedig inkább felszabadultnak érezzük magunkat attól, hogy végre ki mertünk szabadulni abból a béklyóból, ami fojtogatott bennünket, egy erőltetett és kötelezően betartott gyász, amely kizárja az újat az életünkből, ugyanúgy válhat képmutatássá, mint szent és tiszta búcsúvá.

Forrás: RandiBlog

© 2010-2018 Randi Doctor Team. Minden jog fenntartva.
Adatvédelmi szabályzat

Látvány és kivitelezés: Scarab Design Kreatív Stúdió logó